A Ghymes együttes hivatalos honlapja

Ezen a weboldalon Javascriptek működnek, kérjük engedélyezze a böngészőjében használatukat.

Lassú robbanás. Beszélgetés a Ghymes együttes tagjaival

(részletek)

.....

"   - Kezdjük talán azzal, hogy amikor megalakultatok, még más volt a nevetek, nem Ghymes.
    Gyula:: Igen, Tilinkó volt a nevünk. 1984-től számoljuk a zenekart, májusban muzsikáltunk először a nyitrai táborban."

.....

"    Gyula:: Akkoriban én már borzasztóan szerettem volna azt a zenekart, annyira, hogy még vonót is csináltam. Elmentem az erdőbe és vágtam egy ágat. Csak az volt a baj, hogy friss volt a hajtás, úgyhogy miután kiszáradt, elgörbült, de nem úgy, ahogy egy vonónak kellene, hanem oldalra. De Zolika azért nyeszetelt vele... Még akkordokat is kitaláltam, és némelyik be is jött. Aztán Tomit csalogattam, hogy hegedüljön velünk, de neki volt is kedve meg nem is. Egyszer végre rászánta magát, de akkor meg a zenekar nem jött össze, így elmaradt a próba.
    - Miért nem akartál játszani?
    Tamás:: Én akkor már nem hegedültem egy éve, és nem érdekelt a dolog."

.....

"   - Hogy lendültetek át a dolgon, hogy mégis zenekar lett belőletek?
    Gyula:: Összerázódtunk: Tomi, Zumi meg én. Így hárman kezdtünk, aztán végül megalakult a táncegyüttes is, amivel '83-ban kezdtünk járogatni ide-oda, de nagyon kezdetleges volt a dolog; ők is, mi is... Mint zenekar 1984 májusában nyilatkoztunk meg, mikor a gimesi táborban táncházat és gyerekműsort játszottunk.
    Andor: Nekem '83 telén szóltak, hogy ha tudok, Nyitrára menjek főiskolára. És '84 tavaszán hozta hozzám Gyula Zumit, hogy megmutassa: milyen is a brácsa és milyen hangok vannak rajta.
    - Mikor lett végül Ghymes a nevetek?
    Tamás: '84 őszén elmentünk Budapestre Kalamajka táncházra, ahol eljátszottunk két-három számot. Ott kérdezték, hogy mi a nevünk? Erre mondtam én, hogy legyen Ghymes a gimesi tábor után. A névadás különben vitatott, mert állítólag másnak az ötlete volt, de én erre így emlékszem, magamra vállalom. Végül is mindegy, mert már beszéltünk arról, hogy nem lesz jó a Tilinkó. Egyrészt mert nem tudja senki, hogy mit jelent, másrészt nem megjegyezhető, harmadrészt nálunk a dilinkóval keverték. Fölmerült az Árgyilus név is, ami nekem szimpatikus volt, de végül a Ghymesnél maradtunk."

.....

"   - Mikor volt az a pont, amikor eldőlt, hogy már senki nem húzódozik, és hogy ez a zenekar komolyan veszi magát?
    Gyula:: Akkor fogant meg igazából, amikor '84 őszén hívtak, hogy menjünk az Ifjú Szívekbe zenélni. Úgy éreztük, hogy jó dolog egy komolyabb táncegyüttest kísérni."

.....

"   - Ezt hogyan tudtátok összeegyeztetni a tanulással?
    Andor: Az lényegtelen volt, hogy mennyi idő marad tanulni. Amennyi szabadidőnk volt, csak ezzel foglalkoztunk fanatikusan. Tomival még a vonaton is gyakoroltunk."

.....

"   - Amikor elvégeztétek szép sorban a főiskolát, gondolom, akkor történt egy váltás a zenekar életében.
    Andor: Az volt a következő dolog, hogy Tomi meg Béhr Laci elment katonának '88-ban, mi meg Bohus Zolival és Gyulával egy reneszánsz műsorkára fanyalodtunk, amivel szintén jártuk a világot...
    Gyula:: Te fanyalodtál, én örültem neki..."

.....

"   - ... mi volt a következő külföldi utatok?
    Andor: Jordániába mentünk."

.....

"   Gyula:: Egyik este a Vörös-tenger partján üldögélve láttuk, hogy milyen gyönyörű a naplemente. És mivel hogy volt kameránk, Andor azt gondolta, hogy másnap reggel fölkel, és fölveszi a napfölkeltét, mert az még szebb lehet. Ezért aztán kiült ugyanarra a helyre, ahol látta, hogy lement a nap. Azzal az ésszel gondolkodott, hogy ahol lemegy, ott kell följönnie - mint ahogy ahol bemegy a tyúk az ajtón az ólba, ott is jön ki, mert hol máshol? És amikor kimentünk később, láttuk, hogy Andor még mindig ott áll, és várja, hogy feljöjjön nap - de az már rég fönt volt, ő meg nem vette észre."

.....

"   Tamás:: Mi meg ezalatt katonák voltunk, védtük a Varsói Szerződést, az utolsó hónapot nyögtük. Úgyhogy akkor erről csúnyán lemaradtunk, ami azért fájt, mert engem isten igazából semmi annyira nem izgatott, mint Bagdad. Az utazás maga annyira nem mozgatott, Gyulát inkább. Már gyerekkorában is felsikoltott a tévé előtt, hogy egyszer úgyis elmegy Amerikába, még ha nem is tudom, mi történik. Én csak mosolyogtam rajta...
    Gyula:: Meg Afrikába.
    Tamás:: Afrikába, Párizsba meg ilyen helyekre akart elmenni tízéves korában. Én mondtam, hogy ebből úgyse lesz semmi, de hadd gondolja, hadd sikoltozzon ebben az east-blokkban - hiszen akkor még mélyen a hetvenes évek elején jártunk..."

.....

"De végül is aztán valamilyen fatális véletlensorozat folytán még egyszer eljutottunk oda. Volt Irakban egy állami folklórfesztivál, amire meghívtak egy csomó volt szocialista országból való csoportot, többek közt Szlovákiából is. Gondolom, jött a levél a minisztériumba, körbejárhatták az összes szlovák profi, félprofi, amatőr folklórcsoportot, de a kutyának se kellett ez az út, mert ki az isten akart Irakba menni a háború után? Ez '94-ben volt. Lényeg az, hogy mint szamárra a fül, ránk, az Ifjú Szívekre maradt a meghívás. A többiek remélték, hogy megismétlődnek a jó élmények, de olyan luxusban távolról sem volt részünk, mint előzőleg. Azt tudni kell, hogy Irak és Jordánia akkoriban nem voltak puszipajtások, Jordániában eleve minden gyanús volt, ami iraki. Nagyon csúnyák voltak a határviszonyok, amit mi aztán vastagon tapasztaltunk is. Ha valami tragikomikus, hát a határátlépés az volt. Képzelj el egy nagy buszt két arabbal, meg a Ghymes együttest, fölszerelve a 80-90 kilós nagy cimbalommal, nagydobbal komplett, amint átszeljük a jordán meg az iraki sivatagokat. Mire fölébredtünk, a busz tele lett gépfegyveres iraki katonákkal. Mert persze mindenkinél volt gépfegyver, az ott olyan, mint egy nemi szerv, legalább olyan fontos. És elkezdték ordítani nekünk egyrészt, hogy már Bagdadban vagyunk, másrészt hogy adjunk dollárt. Mert mindenki meg volt róla győződve, hogy mi amerikaiak vagyunk. Mi persze igen féltünk - gondold meg, a háború után voltak két évvel -, de bántani nem akartak minket, még mosolyogtak is. Magyaráztuk nekik, hogy mi nem amerikaiak vagyunk, és nekünk is kéne dollár, de nincs."

.....

"   - Mennyi idő alatt értetek oda végül?
    Tamás:: Prágából legalább két nap, annyi biztos volt. Ágyat nem láttunk, az ammani repülőtéren fapadokon aludtunk. A hazai kajákat ettük, s ha félretettük a félig megevett kenyeret, odajöttek a takarítófiúk és elkérték, hogy nem ehetnék-e meg. Odaadtuk persze."

.....

"   - Volt közönség?
    Andor: Persze, talán ötven vagy száz arab. Kimentünk a színpadra, amin szépen felénk fordítva elhelyeztek egy fekete szemafort, piros-sárga-zöld szemekkel. Megkérdeztük, hogy az mire van, erre azt felelték: ha zöld, még játszhatunk, ha sárga, akkor már csak öt perc van hátra, ha piros, be kell fejezni. Mondtuk, hogy jól van. Kérdezték, tánckar van-e? Nem, csak zenészek vagyunk. Jó, akkor fél óra.
    - Ezért volt az egész utazás?
    Andor: Tíz napot töltöttünk ott a félórás föllépésért."

.....

"   - Emberileg és zeneileg mit jelent számotokra egy-egy ilyen út?"

.....

"   Gyula:: Magunkra voltunk utalva, ezért mindenképpen arra kellett törekednünk, hogy együtt maradjunk. Az utazás egyébként szinte foglalkozássá válik, és külön rátermettséget igényel, hogy a zenekar úgy kerüljön ki az ilyen utakból, hogy jó legyen rá visszaemlékezni, és hazaérjünk épségben, egészségben. Megtanítja az embert egyfajta hihetetlen találékonyságra és szervezőkészségre, és hosszú idő után olyan dolgokat is elsajátítunk, amiknek látszólag nincs köze a zenéhez, valójában mégis van, mert ezeken keresztül működik a koncert.
    - Volt olyan utatok, amire rossz visszaemlékezni?
    Attila: Visszatekintve minden út megszépül, még ami rossz volt, az is. Voltunk például két hónapig Portugáliában. Végül már alig bírtuk ki, de most már semmi rosszra nem tudok visszaemlékezni. Hét hétig tartott, és az már olyan hosszú idő, hogy előhozhatta volna a tengeralattjáró-betegséget. Negyven fokos meleg volt, naponta utaztunk, naponta játszottunk, de sose veszekedtünk."

.....

"   - Mind a hárman tanítottatok?
    Andor: Hat hetet tanítottam a főiskolán a gyakorlaton, egy hónapot pedig fizetésért Szerdahely mellett. Mivelhogy fizika-technika alapjait végeztem, földrajzot, polgárit és rajzot tanítottam.
    Tamás:: Én két évet. Egyet fölső tagozaton, egyet alsón.
    Gyula:: Én ötöt. Valakinek tanítani is kellett.
    - Örültetek ennek a lehetőségnek?
    Andor: Nagyon. 2100 koronás fizetést kaptunk mint profi alkalmazottak.
    Gyula:: Azért az hozzá tartozik, hogy amikor ez a lehetőség kínálkozott, mi igen erősen elhatároztuk, hogy komolyan is vesszük. Ami azt jelentette, hogy a civil foglalkozásunkat, amire 4-5 évig készültünk, fel kellett adni, pedig a szüleink se úgy képzelték, hogy otthagyjuk a pályát egy bizonytalan állásért. Mert tényleg az volt: mondogatták a majdani munkatársaink, hogy ennyi pénzért nem érdemes, meg különben se vették komolyan ezt a zenekart...
    Tamás:: Ráadásul ez már a forradalom után volt, már minden kezdett remegni és senki se tudta, hogy mi lesz. Nagyon bizonytalan volt az ország. De azt gondoltuk, akkor huszonévesen, hogy akkor még meg lehet próbálni, tíz év múlva viszont késő lesz. Semmi félelem nem volt egyébként bennünk. Menjünk neki, és ha egy évig tart, úgy is jó.
    - Milyen összegnek számított az a 2100 korona? Meg lehetett élni belőle?
    Andor: Mint egy kezdő tanítói fizetés, annál kevesebbet nem kapott senki se kezdőként.
    Gyula:: Akkor, '90-91-ben még talán el lehetett fogadni azt a pénzt, de azzal együtt már nem, hogy mi elég messziről utaztunk be Pozsonyba, és a költségeink is elég nagyok lettek. Így amire hazaértünk, a hónap végén igazából alig maradt valami belőle. Akkor már mindannyiunknak családja volt, ezért nem volt nagy perspektíva, de mi nagyon bíztunk abban, hogy a zenekar előbb-utóbb foglalkoztatottabb lesz, és még többet tudunk dolgozni. Mindenképpen úgy láttuk, hogy ennek van jövője - azzal a tudattal persze, hogy visszamehetünk tanítani, ha az egész dugába dől."

.....

"   - ... lényegében nem ti kezdeményeztétek, hogy '99-ben végül is szétváltak az útjaitok. Ha ez nem történik meg, életetek végéig az Ifjú Szívekben maradtok?
    Tamás:: Nem, valószínűleg nem. Egy pár évig még húztuk volna, de a tánckart biztos, hogy nem tudtuk volna már olyan intenzitással kísérni, mint addig. Mert a Ghymes együttest közben olyan sikerek érték, amik az idejét is messze elvették, mi meg annak szenteltük volna mindenünket. Így meg aztán végképp, mert nem maradt más, mint előre menekülni.
    Andor: Én most már sajnálnám, ha nem így történt volna.
    Tamás:: Nem tapasztaltuk volna meg, hogy milyen önellátónak lenni, ha nem kerülünk az utcára."

.....

"   - Azért valahogy úgy alakult, hogy mindig jó időben indultatok el más felé. Az egyik a Miqueu Montanaróval való találkozás, a másik pedig, hogy egyre többet koncerteztetek Magyarországon.
    Tamás:: Miqueu Montanaróval Szegeden, a Felkelő Nap Háza Fesztiválon ismerkedtünk meg. Tetszett neki, amit csináltunk, s elhatározta, hogy kihív minket Franciaországba. Ez még a vasfüggöny korszaka volt, 1989, s ez lett a harmadik utunk Nyugatra: egy háromhetes, ragyogó turné, ahol úgy összebarátkoztunk Miqueulel, hogy mi is meghívtuk játszani Szlovákiába, már a forradalom kellős közepébe. Végül bekerültünk a Keleti Szélbe a Vujicsics együttes mellé."

.....

"   - Mit jelentett zeneileg, szakmailag a találkozás Montanaróval?
    Andor: Az első koncertről 21 órát késtünk, 80-nal repesztettünk végig, mert akkor is a kocsikkal kínlódtunk...
    Gyula:: De az utazás szép volt, igen szép emlékeink vannak erről a Keleti Szél-turnéról, és egyáltalán a Keleti Szél-féle évekről. Rengeteg szép helyre elkerültünk, sok zenésszel játszottunk együtt, mindenféle nációból. A Vujicsiccsal pedig igen jó barátságba kerültünk."

.....

"   Andor: Persze ezek hatalmas nagy, hosszú utazások voltak. Gyula különben az ilyen végtelen utakon többször megkérdezi Tomit - főként régebben, amikor még nem volt Unió, és különböző vámpapírokkal szeltük át a határokat -, hogy: Tomi, hol a határ? Tomi meg azt feleli neki: látod, Gyula, veled ez a baj, hogy sose tudod, hol a határ!
    - Nehezen bírod az utazást?
    Gyula:: Most már egyre nehezebben.
    Tamás:: Észtországban kiszállt az autóból, és vissza se akart szállni.
    Gyula:: Ez onnan indult, hogy olyan rettenetes utazásokat csinálunk, mint amikor 2001-ben a csehországi Brünben este fél 12-kor jutottunk színpadra....
    Tamás:: Szavad ne feledd, már ez sem így kezdődött, hanem még hamarabb. Csehországban már úgy játszottunk, hogy Franciaországból jöttünk haza Budapestre, ahol este holt fáradtan felléptünk a Millenáris parkban...
    Gyula:: ...aztán otthon aludtunk egy fél éjszakát, és másnap indultunk dél körül Brünbe, ahol ráadásul egy olyan zenekar játszott előttünk, amelyik nem akart lejönni a színpadról. Mi fél 12-kor kezdtünk, de úgy, hogy ki volt számítva, hogy 3 órakor el kell indulnunk ahhoz, hogy Csehországból Ferihegyre érjünk, ahol 12-kor indul a gép. Talán csak két órát aludtunk, de azt is szinte ébren, végül nagy keservesen megérkeztünk Ferihegyre, ott föl kellett pakolni a hangszereket, az külön gond meg odafigyelés - nem mint neked, aki egy retiküllel szállsz föl a gépre -, ott kell lenni az észnek, és várakozás, várakozás, várakozás, aztán föl a gépre, és meg kell inni előtte egy kis pálinkát, hogy még bátrabb legyek..."

.....

"   - Egyébként hogy bírjátok az ilyen fárasztó turnékat?
    Andor: A színpadon elfelejtjük. Csak utána kétszer olyan fáradt vagy..."

.....

"   - Visszatérve az utazásokra, a következő nagy turnétok Japánban volt. "

.....

"   - Hogy jött össze ez a turné?
    Andor: Tecuo Maszunaga japán menedzser, aki "kicsit beszél magyar", kivitt már néhány együttest. Szlovákiából minket hívott. Olyan százalékban kellett szlovák illetve magyar műsort adni, amilyen megosztásban a nemzetiségek élnek Szlovákiában. Első este egy kollégiumban laktunk, ahol a folyosón igen sok rekesz volt, kék papucsokkal; azt mondták, mindenki vegyen egyet - amit persze japán lábra méreteztek, 36-37-es volt a legnagyobb -, úgyhogy mindenki ilyen kék papucsban slattyogott szobáról szobára. De voltak drapp papucsok is, azokban lehetett bent lenni, aki viszont vécére akart menni, annak piros papucsot kellett fölvenni. Mindezt műanyagból. Másnap reggelre mindenki mindenféle színű papucsban járkált közülünk... Első este nagy party volt, hozták a szushit, szójaszószt, whiskyt, sört. Kézzel is lehetett enni, arra emlékszem. Másnap reggelire kaptunk kukoricalevest, káposztasalátát, két vékony szelet szalámit, két kicsi, édes zsömlét és egy pár műanyag pálcikát.
    Gyula:: Miket megjegyzett, eszméletlen..."

.....

"    Gyula:: Az evéssel kapcsolatban Andor tudja a legtöbbet elmondani. Ha megkérdezed tőle, hogy Kiotóban mi volt reggelire, tudni fogja. (Bár azt véletlenül én is tudom). A föllépések igen nehezek voltak, de borzasztóan leszívta a társaságot a távollét, a messze-érzet is, mert nem mindegy, hogy hol vagy, Ausztriában, Franciaországban, Japánban vagy Amerikában, legalábbis nekem. Azt érzed, hogy a távolság miatt ki vagy szolgáltatva a világnak - ugyanakkor csodálatos volt, ahogy a szlovák táncosokkal összebarátkoztunk. Ezen ők is meglepődtek, de mi is azon, hogy mennyire közvetlenek. A végén, mikor búcsúzkodtunk, sírtak is. Annyira egymásra voltunk utalva abban a nehéz helyzetben - mert volt nem egy nehéz pillanat. A japán menedzser ugyanis hihetetlen nagy kapitalista, kemény, undorító figura volt, le akarta húzni az utolsó bőrt is rólunk. Elvitt például olyan szállodába, ahol nem volt fűtés - februárban -, aztán olyan helyre, ahol nem lehetett kimosni a ruhákat, pedig a táncosoknak mosniuk kellett, elszállásolt olyan helyeken, ahol 10 óra után már nem lehetett zuhanyozni, holott mi akkor értünk vissza a szállodába..."

.....

"   - Összességében azért jó élmény volt a japán turné?
    Tamás:: Persze, felejthetetlen, azzal együtt, hogy nem volt egy sétahajókázás, hanem súlyos, nagyon kemény munka. De érdekesebb volt, mintha elmentünk volna egy befizetett öthetes kirándulásra. Ha a rosszat és a jót együtt tapasztalod, akkor ismersz meg egy országot."

.....

"   Gyula:: Amikor indultunk haza, a repülőtéren összehívott bennünket a menedzser, és mindenkitől megkérdezte, hogy érezte magát, mi volt a legnagyobb élmény, ami benne megmaradt. És a szlovák táncos fiúk - akikben, tudod, mindig van egy kis nacionalizmus - azt felelték: a legnagyobb élményük az volt, hogy ilyen muzsikusokat még nem láttak, ilyen zenekarral még soha nem dolgoztak együtt...
    Tamás:: Tudni kell róluk, hogy ők a szlovák himnusszal feküdtek le. Ez '93-ban volt, és '92-ben alakult meg Szlovákia.
    Andor: A legidősebb táncos könnyes szemmel mondta: ha lenne kalapom, most megemelném a zenekar előtt..."

.....

"   - Attila, te jössz. (Attila, aki közben elment kicsit focizni, visszatért.)
    Attila: Már '96-ban vagytok?
    - Össze-vissza jártunk már.
    Attila: Akkor én elkezdem Amerikát, a másodikat."

.....

"   Attila: Mi onnan ismertük egymást, hogy egyrészt szomszéd faluból vagyunk Tomival meg Gyulával, másrészt a gimnáziumon keresztül, harmadszor a Fakó zenekar, amiben én játszottam, sokat tanult a Ghymestől - és ezt nagy betűvel tessék beleírni a könyvbe. Amikor hívott Gyula, az pont az az időszak volt, amikor én már egy éve csak úgy tengődtem-lengődtem. Az amúgy jóreményű zenekarunk ugyanis szétment amiatt, hogy ketten-hárman beléptek egy szektás gyülekezetbe. Én épp akkor végeztem el a főiskolát, gondoltam, most már nem fogok itt rendetlenkedni... Fölvettek a gimnáziumba tanítani, és el akartam adni a cimbalmomat. Persze nem gondoltam komolyan, csak volt bennem egy keserűség, hogy most már elég ebből, nem érdekel a dolog. Akkor jöttek a fiúk, hogy két hét múlva kellene indulni Amerikába, képes-e vagyok arra, hogy ezt abszolváljam? Magam se tudtam, hogy mi legyen, mert szeptember 5-én indultunk Amerikába, nekem pedig már augusztus 25-én be kellett lépni a munkába. Az volt a szerencsém, hogy angol szakos vagyok, beadtam egy dumát az igazgatónak, hogy milyen jó lesz a gyerekeknek, ha én rögtön elmegyek Amerikába két hétre, hogy fognak majd örülni, ha onnan visszajövök. Közben nekem a gimnázium táncegyüttesével el kellett mennem öt napra Belgiumba, úgyhogy a Ghymessel még próbálni se tudtunk igazán annyit, amennyit kellett volna. Így kezdődött a kapcsolatunk. A sztori még az volt benne, hogy én előtte soha életemben nem ültem repülőn, most pedig egyedül kellett utaznom Amerikába, mert Béhr Lacinak - aki eredetileg utazott volna - megvolt a jegye, de azt nem írták át az én nevemre. Elmentünk együtt Bécsbe, elmagyarázták nekem, hogy a géped két óra múlva indul, itt és itt, amerikai idő szerint 8 órakor találkozunk a Kennedy-reptéren, azzal fölültek a gépre és elrepültek. Ott álltam tehát egy gitárral - mert azt nekem kellett vinni - meg egy kis táskával a bécsi reptéren. Na, gondoltam, gyerek, most kösd föl a gatyádat... Az volt az egy szerencsém, hogy angolul tudok, legfeljebb visszajövök, csak nem adnak el Amerikában friss diplomával!"

.....

"   - Meddig voltatok Amerikában?
    Attila: Két hétig. Öt vagy hat koncertet adtunk. Az előzőhöz még hozzá kell tenni, hogy a régi zenekaromból egyedül én akartam úgy zenélni, hogy egyszer ebből tudjak megélni. A többiekkel sokszor beszélgettünk erről, épp a Ghymes példájából kiindulva, de csak én mertem tudatosan kimondani azt, hogy igen, ezt szeretném."

.....

"    Tamás:: Azt tudni kell, hogy igen jó állása volt Attilának, mert pedagóguskörökben a galántani gimnáziumban kezdeni nagyon jónak számított, azzal együtt, hogy az angol szakos tanár akkor még nagyon keresett volt. Na de Attila akkor is rizikót vállalt, mert azt mondtuk neki, hogy felvesszük egy év próbaidőre, de ott kell hagynia az állását, az meg egyáltalán nem biztos, hogy egy év múlva rendes tag lehet."

.....

"   - Ezt így vállaltad? Megérte neked?
    Attila: Hát, most már igen. Végül is ezzel én ugyanazt a rizikót éltem át, mint ők, amikor elkezdték. Mert ha én rögtön belecsöppentem volna, valószínűleg nem tudtam volna annyira értékelni, mint most tudom.
    Tamás:: Mert nekünk nem egy évig tartott a "próbaidőnk", hanem tíz évig."

.....

"   Attila: Az nagyon fontos például, hogy tudjunk bocsánatot kérni egymástól, hiszen mindenkinek lehetnek rossz napjai. Erről jut eszembe egy jó sztori az amerikai turnéból, amikor Gyula otthon hagyta a húrtartó lábat. Ez mindjárt az első koncert előtt történt. Egy amerikai magyar férfinál laktunk egy napig, aki egy hatalmas, úszómedencés házban élt. Tudni kell, hogy Gyula az utazások előtt szétszedi a bőgőjét, nehogy a repülőn valami baja essen, például kiszedi azt, ami tartja a húrt, és beteszi a táskájába. A koncert napján délután kettőkor hirtelen eszébe jutott, hogy össze kellene rakni a bőgőt. Belenyúlt a táskájába, még egyszer belenyúlt, de nem találta a húrtartó lábat. Széttúrt mindent - semmi. Hogy biztos a felesége nem tette be a táskájába, pedig ott volt a konyhaasztalon... Akkor a házigazda - Lénárt Csaba, aki különben mikrobiológus volt a Yale Egyetemen, elhalt embriók agyát vizsgálta, abszolút agysebész - közölte Gyulával, hogy nem gond, fölhívjuk az első zenei üzletet, megkérdezzük, hogy van-e húrtartó láb. Mondták, hogy van.
    Gyula:: Elmentünk jó messzire a hangszerboltba, ahol kiderült, hogy van ugyan húrtartó láb, de csak csellóra. Akkor azt mondta a házigazdánk, hogy nincs mit tenni, neki van egy garázsa, abban egy kis műhely, faragunk egyet. És az agysebész nekifogott, kivágta szépen a húrtartót, én meg ott álldigáltam mellette...
    Attila: És már csak három óra volt a koncertig. Gondoltuk, hogy ha már cimbalom alig lesz, bőgő se legyen...
    Gyula:: Szóval szépen megcsinálta, fúrt bele lyukakat a három húrnak, befestette feketére, gyönyörű volt, tartott egy pár órát, míg elkészültünk. Aztán elindultunk a koncertre, és amikor a műsort akartam megírni, belenyúltam a táskámba, jó mélyre, és éreztem, hogy ott van a húrtartó a táskám legaljában!"

.....

"    - ... Mikortól éreztétek azt, hogy teljesen a kezetekben van a lehetőség ahhoz, hogy sikeresek legyetek?
    Gyula:: Mióta gyakrabban koncertezünk és teltházak előtt játszunk. Esetleg a Rege című lemez óta; azóta érzem azt, hogy jobban odafigyel ránk a közönség. Minden lemez után voltunk turnézni, és végig lehetett kísérni, mennyit változott a közönség hangulata felénk, milyen a viszonyunk egymással. Amikor a Tűzugrással koncerteztünk, bizony voltak félházak. A Regénél is előfordult még szolidabb érdeklődés, de a Smaragdvárosnál és a legutóbbi tavaszi turnén már teltházak előtt játszottunk. De nemcsak érdeklődőek az emberek, hanem ismerik is azt, amire jönnek, együtt énekelnek, lélegeznek velünk - és ez olyan hangulat, amire mindig is vágytunk. Most már teljesen meggyőző, hogy amit csinálunk, azt a közönség nemhogy csak elfogadta, hanem olyan szinten kezel minket, mint bármilyen egyéb sikeres zenekart, mint például a hőskorban az Illést vagy akár az LGT-t. Nem azt mondom, hogy akkora táborunk van már, mint nekik volt annak idején, de most körülbelül ugyanazt érzem a mi koncertjeinken, mint amit én átéltem akkor nézőként."

.....

"   - Vannak-e olyan léptékek, amiket még át lehet lépni? Szoktatok-e ezen gondolkodni?
    Gyula:: Szerintem igen nagy szökdécselések nemigen várhatók, sohase fordultak elő a zenekar életében ugrásszerű lépések, talán csak a Rege esetében. Ezt mind a sok és folyamatos munka eredményének tartom. Biztos, hogy ha csak a Regétől kezdtünk volna turnézni, akkor ez nem jött volna ilyen gyorsan. De turnéztunk azelőtt is, és lassacskán léptünk előre mindig, mert végül is ez olyan zene, amit a mai napig is keveset hallani a médiában, ahhoz képest, amekkora közönsége van egyébként. Én azt hiszem, ha ezt a zenét így szereti és így fogadja el a közönség, ha így jut el hozzájuk, akkor ez sokkal maradandóbb, mint hogyha hirtelen föl volna pörgetve. Szép lassacskán beleivódik a köztudatba ez a fajta zenekultúra, amit mi csinálunk, és ott is fog maradni. Van rá példa Magyarországon, hogy bizonyos zenekarok benne maradtak a zenei köztudatban akár húsz év után is, és vannak, amik nem, az ismert okoknál fogva. Ha patetikusan akarom kifejezni magam, ezt az határozza meg, hogy mennyire maradandó a munka, amit az ember csinál. Mi ezt már jó 15-18 éve csináljuk, ezért azt gondolom, hogy ennek lesz eredménye. Nagy robbanások nem lesznek, mert ez fokozatos munka. Mondjuk így: lassú robbanás."

.....

Frissítve:
2020. augusztus 23. 22:42