|
Ezen a weboldalon Javascriptek működnek, kérjük engedélyezze a böngészőjében használatukat.
|
A Ghymes együttes tagjai kisebbségi identitásukról(részletek)..... " - Emlékszel arra, hogy mikor kezdtél el azon gondolkodni - ha egyáltalán -, hogy miért is nem Magyarországon élsz, miért a határon túl? Talán kiskamasz korodban? Andor: Erre így nem ébredtem rá, természetes volt, hogy ez úgy van, ahogy van. Az, hogy én Szlovákiában lakom, és nem Magyarországon, az nekem nem probléma most sem, de régen sem volt az. Az, hogy magyar vagyok, természetes volt számomra mindig is, hiszen ez így volt megalapozva. Attila: A mi falunk, Alsószeli 2000 lakosú, 80%-a magyar, 20%-a szlovák, ők főleg Magyarországról, a lakosságcsere alkalmával kerültek ide, pl. Tótkomlósról - velük minden nehézség nélkül lehetett magyarul beszélni, az unokákkal viszont már nem. Az egyébként nem fordulhatott elő, hogy amiatt nem fociztunk volna a másikkal, mert ő történetesen szlovák. Nekem az természetes volt, hogy vannak magyarok és vannak szlovákok. Ha ennyire természetesen együtt él a két nemzet, akkor kialakul egyfajta tolerancia. Eleinte - otthon, ugye - minden magyarul történt, egészen addig, amíg 2-3 éves koromban az utcán nem találkoztam szlovák gyerekekkel. Nem volt számomra kérdés, hogy magyar vagyok, noha tudtam, hogy beszélnek körülöttem úgy is, hogy én azt nem értem. Véglegesen akkor tudatosult bennem, hogy nem Magyarországon élünk, amikor először átmentünk színházba. Igaz, akkor is fordított előjellel: nem úgy, hogy Szlovákiában élnek magyarok is, hanem úgy, hogy élnek más nemzetiségűek is Szlovákiában, mintsem magyarok. Sohasem fordult elő, hogy a szüleim direkt módon mondták volna, hogy te, fiam, magyar vagy, neked magyarnak kell lenni. Mi, de legalábbis én, soha nem így lépünk fel, mert sohasem kaptam ezt. Március 15-én soha nem ültünk otthon kokárdával az ebédlőasztalnál, és nem sírtuk el, hogy magyarok vagyunk. Gyula: Mi Tamással Királyréven, falun nőttünk fel, ahol szinte csak magyarok éltek, kb. 90-95 %-ban. Én lassacskán, fokozatosan, talán az iskolában értettem meg a helyzetet, ahol szlovákul is kellett tanulnunk. Tamás: Királyrév - Králov Brod - annyira erősen homogén magyar környezetet jelentett, hogy úgy nőttem fel, mintha Magyarországon születtem volna. Két vagy három szlovák család élt csak a kis falunkban, de ők sem tudtak jól szlovákul. Ha szlovákul kellett beszélniük, édesanyámat hívták segítségül, ő szlovák szakos tanár is volt. Én az alapiskolában találkoztam először a szlovák nyelvvel, - és persze a televízióban is -, és kezdtem lassan érteni. Bejártam zeneiskolába a városba, Galántára, ahol bizonyos órákat szlovákul tartottak. Ott szembesültem először azzal, hogy nem értem a szlovákot, pontosabban nem értem szlovákul a zeneelméletet. Kerültem is rendesen az iskolát, hisz ott voltak az első problémáim, mint a többi magyar gyereknek is. Emellett megvoltak nekünk a napi szlovák óráink az alapiskolában. Amikor gyerek még az ember, megkapja ezeket az első benyomásait. Eljutva a városba, első ízben szólítják fel, hogy ne úgy, ne azt mondja, hogy asztal, hanem... Amikor először elmegy a templomba, ahova szlovák papot vezényelt a szlovák püspök, és azt mondják, hogy mindegy, hogy milyen nyelven beszélünk a templomban... Erre mit lehet mondani? Ha mindegy, akkor miért ne beszéljünk magyarul? Mindennek ellenére biztos, hogy a gyerek természetesen elfogadja, hogy ez így van, és kész." ..... " - Aki megismer benneteket, annak elég hamar nyilvánvaló lesz, hogy nem vagytok azok a kesergő, köldöknéző határon túli magyarok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értek-érnek benneteket atrocitások, hanem, hogy másképp, szerencsésebb módon dolgozzátok fel az esetleges sérelmeket. Tamás: Nem sírva fekszünk, nem sírva kelünk, nem verjük a mellünket, nem hordozunk homlokunkon sebeket. Nem erről van szó, hanem arról, hogy időről időre belerohanunk olyan pofonokba, amiket úgy érzem, nem érdemeltünk meg, mégis megkaptuk. Gyula: Igen, sok mindent átéltünk, és ezek az élmények meghatározzák az embert. Néhány pillanatot nem lehet kitörölni magunkból, például azokat, amikor legelőször találkoztam a szlovák-magyar kérdéssel. Egyszer, tizenkét éves koromban kórházba kerültem, mégpedig egy kórterembe két szlovák fiúval. Összeverekedtem az egyikkel, egészen pontosan amiatt, hogy azt mondta: buta magyar... Szegény feje, fiatalabb volt nálam, nem is tudta, hogy mit mond, szerintem otthonról hozta azt a bölcsességet. Összeverekedtem a nagyobbal is, a kisebbel is. Ezek aztán meghatározó élmények, soha nem fogom elfelejteni, de ennek ellenére most sem érzem azt, hogy azért, mert valaki más nemzetiségű, gyűlölnöm kellene, vagy le kellene butaszlovákoznom. Fölül kell kerekedni szerintem ezeken a dolgokon, mert ha nem tudsz, akkor olyan nyomorban élsz saját magadban is, hogy más nem is fog izgatni, mint hogy csak gyűlölködj. - A középiskolás években azért ti is, akik magyar gimnáziumba jártatok, már bizonyára gyakrabban kerültetek szlovákok közé. Hogyan hatott ez az új helyzet rátok? Andor: Amikor jártuk a falvakat a kultúrműsorokkal, akkor tiszta szlovák körbe nem hívtak - és az ember oda nem megy, ahova nem hívják! De ezzel egyidőben azért egy olyan rendszer is működött, hogy a városi, állami rendezvényekre - amik rendszerint szlovák szervezésűek voltak - a városnak vagy a járásnak az összes együttesét, előadóját meghívták, függetlenül attól, hogy szlovákok voltak-e vagy magyarok. És akkor elment az egyik ünnepségre a gimnáziumunk magyar kultúrcsoportja vagy az énekkarunk, a másikra pedig a szlovák zenekar, május elsején pedig már mindenki ott volt, és senkit sem zavart, hogy együtt léptünk fel." ..... " - Hogy látod, milyen szerepe van a népzenének az egymáshoz való közeledésében? Tamás: A népzenén keresztül sokkal erősebben és gyorsabban lehet közelebb kerülni a másikhoz, mert a népzenész már a harmadik-negyedik pillanatban akaratlanul is belebotlik más népek népzenéjébe, legelőször is a szomszédokéba, akik mellett él. És hogyha ezt a zenét megkapja és megszereti, akkor a legfontosabb lépés már megtörtént. Hát még ha olyan jó az a népzene, mint a szlovák, noha erről Magyarországon keveset tudnak, pedig Európában ez az egyik legszebb, legerősebb népzene, gyönyörű anyag. - Már többször szóba került, hogy ti a zenétekkel politizáltok. Ez alatt te mit értesz? Attila: Pozsonyban volt nemrég A cigánytábor az égbe megy, egy szlovák-magyar közös darabunknak a bemutatója egy óriási szlovák színházban - ez nagy elismerés volt számunkra. A bemutatón ott volt a szlovák kormány több mint fele, ott volt a házelnök - de egyetlen magyar politikus sem jött el, noha meg voltak híva. Pedig, gondolom, tudták, hogy ki szerezte a zenét - még büszkék is lehettek volna erre! Elkezdődött az előadás, ott volt hatszáz szlovák, az egész szlovák elit, és akkor a második dal megszólalt magyarul - Tomi feldolgozott egy cigány dalt -, hogy "jó világ, jó világ, ez a jó világ". Figyeltem a reakciókat, és én akkor voltam büszke a magyarságomra - nekem ezt jelenti a magyarságom! Nem kell nekimenni a szlovákoknak, hogy mi magyarok vagyunk. Ott mindenki tudta, hogy ki csinálta ezt a zenét, és így sokkal inkább elfogadnak bennünket a szlovákok. Itt egyáltalán nem zavarta őket a magyar mivoltunk, sőt, ellenkezőleg, boldogok voltak, énekelték a szlovák színészek, a szlovák táncosok pedig odajöttek, hogy tanítsuk meg nekik a magyar szöveget is. Tamás: Úgy politizálunk a zenénkkel, hogy középpontba helyezzük a teljesítményt, ez a kulcsa közeledésnek. Már említettem, hogy mindig igyekszünk - például külföldön, egy "harmadik" országban is - olyan teljesítményt nyújtani, hogy a szlovákok büszkék legyenek ránk. És ez lassan már kezd működni, hiszen manapság a szlovákiai zenei szakma minket maximálisan elismer, szeret, hív, díjakat ad, számon tart, megbecsül, annak ellenére, hogy tudják, van egy kis gond: mi magyarul éneklünk. Mi viszont eljutottunk odáig, hogy 2002 őszén eldöntöttük, hogy új lemezünk, a Héjavarázs szlovákiai kiadásában két dalt szlovákul is eléneklünk, amiatt a szeretet miatt, amit kapunk az irányukból. Mi úgy válaszolunk, hogy teszünk arról, hogy ne legyenek kizárva azokból a gondolatokból, amiket mi éneklünk. Ne csak a zenét kapják meg, hanem a szövegeket is. - A pályafutásotok végül is küldetéstudatból fakadt? Tamás: Nem, ez nem küldetésként indult, és a mai napig is csak az tudatos benne, hogy szeretjük megmutatni, hogy mi - magyarok vagyunk. Ez természetes nálunk, és a természetességet jó megmutatni. Egyébként nem ebből az indíttatásból kezdtünk el muzsikálni. Kizárólag a zene ereje miatt. Amikor a táncházmozgalom hozzánk is bedőlt, akkor mi elsőként alapítottunk zenekart ott. Annyira erős és jó az erdélyi muzsika, amit mi elsősorban játszottunk vonós zenekarként, hogy az mindenféle ideológia nélkül borzasztó erősen megáll önállóan, bármilyen színpadon a világban. Erre példa volt az is, hogy a katonaság alatt nyertünk egy országos népzenei versenyben. Az egyik neves cseh zsűritag a győzelmünk után mondta is, hogy jó, most ez a zenekar megkapta az első díjat, de ezzel egyidőben kimondjuk, hogy ezután ezen a versenyen nem lehet bemutatni erdélyi muzsikát, hanem csak Csehszlovákia területéről származó muzsikát, mert - ahogy mondta - ez a muzsika olyan, hogy lesöpri az összes többit." ..... |
